„A hülyék olyanok, mint a kilométerkő: minél messzebbre mész, annál többel találkozol.”
A várandósság alapvetően csodálatos dolog, ám rengeteg kérdés, kétely is felmerül az emberben, főleg ha az első babáját várja. Erre tud rátenni még egy (két, sok) lapáttal azon emberek tömkelege, akik általában jó szándékból, vagy puszta közléskényszerből megosztanak veled olyan dolgokat, amikről hallani sem akartál, vagy olyan alaposan kikérdeznek, mint az orvosod.
A rossz (bunkó) kérdések alfája és omegája: Mikor jön a baba? Az hogy egy pár mikor vállal gyermeket, a legszentebb magánügyük. Annak, hogy miért nincs, rengeteg oka lehet: anyagi, egészségügyi, vagy csak szimplán jó nekik úgy, ahogy vannak, kettecskén. A válasz nem tartozik sem a bolti eladóra, sem a szomszéd nénire, de még a rokonságra sem. Ha valaki megtisztel vele, és ennyire beavat az életébe, örülj neki, de ha nem akar róla beszélni, arra nyilván jó oka van.
Viszont, ha a pár úgy dönt, hogy szabad az út a gólyának, előbb vagy utóbb kopogtatni is fog. Ott a két csík, hurrá, mérhetetlen boldogság, álmodozás és számolgatás. Melyik lehetett a jeles alkalom, amikor fogant, hanyadik hétben vagy, mikor érkezik. Én azt is kiszámoltam, milyen jegyű lesz, de ez nyilván egyénfüggő.
Az első trimeszterben relatíve könnyebb dolgom volt, jó eséllyel csak az tud a babáról, akinek elmondtam. Ami kapásból mindenkinek beugrik a terhesség tüneteiről, az a hányás. Nos, nekem szerencsém volt, megúsztam egy gyakori, erős émelygéssel, viszont mindkétszer olyan fáradt voltam, hogy álló helyemben el bírtam volna aludni. Amikor ezt megemlítettem valakinek válaszul az ártatlannak látszó „Hogy vagy?” kérdésére, átment szakorvosba és elkezdte sorolni, hogy szerinte mit kéne rá szednem. Mikor mondtam, hogy, köszönöm, de az orvosom megfelelően ellát, csak egy legyintés volt a válasz és fújta tovább a mondandóját.
Szintén tipikus tünet a kívánósság, ami nagyjából elkerült. Valamivel több édeset ettem, mint szoktam, de ennyi. Viszont egy héten többször kijártam reggelente a közeli piacra bevásárolni, és mint oly sokan mások, én is szeretem reggelire a friss pékárút. A pékségben dolgozott egy eladó, akinek mondtam, hogy babát várok és ezután akárhányszor vásároltam nála, azt kérdezte az aktuális péksütire:”Megkívántad?”. Ehhez félrefordította a fejét, sajnálkozva nézett rám, mintha egészséges, felnőtt emberből átvedlettem volna vad ösztönlénnyé, aki lángosostól tepertősig járja a placcot és felzabál mindent, ami a keze ügyébe kerül.
A második trimeszterben, túl a kritikus tizenkét héten egyre több embernek újságoltam el a jó hírt és megvettem az első pici babaruhát. Mikor megmutattam egy babonás barátnőmnek, jól elkeserített, mondta, hogy korai volt ez még, bőven ráértem volna a hetedik hónapig, hiszen annyi minden történhet még addig. Köszi, pont ezt szerettem volna hallani.
Ennek az időszaknak a velejárója a gyomorégés. Nos igen, végre elmúlt a hányinger, émelygés, volt pár jó hetem és most ez. Alapvetően nem volt vészes, csak nem bírtam egyszerre sokat enni. Viszont ha valahova vendégségbe mentünk, feszt kínáltak, tukmálták az ételt („Kettő helyett kell enni.” Persze, és a bácsi ki helyett eszik?) és az istennek se értették meg, hogy nem kérek. Amatőr próbálkozásként megemlítettem a problémám, felajánlották, hogy vegyek be rá gyógyszert. Mikor azt válaszoltam, hogy nem szeretnék terhesen gyógyszert szedni, főleg olyat, amire nincs szükségem és nem az orvosom adta, láttam rajtuk, hogy vérig sértődtek.
Szintén ez az az időszak, amikor már idegenek számára is kezd nyilvánvalóvá válni, hogy nem csak jól bevacsoráztál, hanem bővül a család. Ezzel bevonzod az életedbe a tippelőket, akik ránézésre megmondják, hogy kisfiút, vagy kislányt vársz. Holtbiztosan. Akkor is, ha az ultrahang mást mutat. Illetve kezdetét veszi az a szép időszak, amikor akár vadidegenek is elmesélik, hogy ők hogy voltak terhesen. Engem egy háztömb szomszédom kapott el egyszer és mesélte el, hogy neki az első gyereke után ikrei lettek volna, de elnyomtak valami ideget és ha nem veteti el őket, lebénul. A másik véglet, amikor valaki megérdeklődi, hogy hogy bírod az állapotodat és erre te (szerencsére) azt tudod válaszolni, hogy minden rendben, nem visel meg a dolog. Erre a másik fél helyeslően bólogat, majd negyed órán át ecseteli, hogy a terhesség nem betegség és különben is, a mai nők, anyák már fele olyan kemények sincsenek, mint az ő generációja.
A harmadik trimeszter előhozza a tapizókat. Nekem nem volt hozzájuk szerencsém, de más
anyukák bizony panaszkodtak erre a valóban nem túl udvarias gesztusra. Ahhoz, hogy engem elkerült a jelenség, hozzájárul az, hogy sokáig nem volt nagy pocakom (a kép október közepén készült, szinte napra pontosan három hónappal azelőtt, hogy megszületett volna a kisfiam), nagykabátban meg nem volt feltűnő. Illetve van egy olyan tekintetem, ami elég gyorsan a helyes irányba tereli azt, akire nézek. A pocak mérete egyébként szintén az idegenek, látásból ismerősök egyik kedves témája. Engem ugye azzal szórakoztattak, hogy: „Nahát, pedig milyen kicsi a pocakod”. A frappáns válaszom erre az volt, hogy igen, de én már megnőttem, a baba pedig pont akkora, amekkorának neki lennie kell. Volt, aki vette a lapot és volt, aki nem. A tippelők pedig egy új témakörrel gazdagodnak: besaccolják, hogy meddig vagyunk még „egyben”. Mintha utána olcsóbb lenne a kenyér, vagy csak ez okozna álmatlan éjszakákat a Szamosi néninek, nem tudom.
Aztán, egyik napról a másikra tényleg eljön az idő, beindul a szülés. Mivel a fiam végig faros volt, illetve elég nagy súllyal született (Tescos négy kiló, 3950g), végig tudtuk, hogy császár lesz. Mi pont a kórházban voltunk, egy utolsó vizsgálaton azelőtt, hogy pár nap múlva befekszek. Sűrű nap volt a szülészeten, ketten is megszültek, míg én arra vártam, hogy a doktor úr mindent rendben talál, én pedig végre mehetek haza sült csirkét vacsorázni. A doktor úr mindent rendben talált, erősödő fájásokkal és kétujjnyira nyitott méhszájjal, úgyhogy keresztülhúzta a terveim és este fél kilencre megszületett a kisfiam. Szerencsére csak egy ismerős volt olyan tapintatlan, aki megjegyzést tett a császár miatt, remélve, hogy legközelebb én is átélhetem a természetes szülés csodáját (természetesen férfi volt az illető). Egyrészről én nagyon örülök neki, hogy nem kellett egy-másfél nap vajúdás után szaladni a műtőbe, hogy megmentsék az életünket, másrészt kíváncsi lennék az arcára, amikor mondjuk a fogorvosa egy gyökérkezelés előtt mesél neki a fájdalomcsillapító mihasznaságáról és győzködi, hogy ne gyerekeskedjen, mások is kibírták már.
