A fiam hasfájós. Volt. Szerencsére. De nem volt könnyű kitalálni, mi okozza a bajt.

Ezelőtt három héttel megszületett Kolos, a kórházban még ő volt az egyik legnyugodtabb baba. Aztán hazajöttünk, és egyhetes kora után kezdődtek a bajok. Nagyon sokszor felkelt, felsírt álmában, az alvással töltött idő sem kezdett el nőni a két óráról háromra, inkább csökkent másfélre. Azzal nyugtattam magam, hogy majd beáll az alvása, még nagyon nagyon kicsi, majd csak jobb lesz. Nem lett.

Aztán arra gondoltam, hátha növekedési ugrás. De az sem, az még nagyon korai lenne. Hát akkor mégis mi ez? Mi a baj? Folyton a netet bújtam, fórumoztam, de egyik megoldás sem tűnt jónak a mi problémánkra. Aztán egy szép nap nagyon hosszú éjjelén, valamikor úgy hajnal három magasságában (a bátyja délután nem aludt, addigra szerintem az alváshiánytól picit transzszerű állapotban lehettem), kezemben a síró, tekergőző fiammal konstatáltam, hogy ennek a gyereknek bizony fáj a hasa. Na nem, gondoltam, az ÉN fiamnak nem fájhat a hasa, semmi olyat nem eszek, eskü, se K betűset, se hüvelyeset, se fűszereset, se füstöltet, semmi olyat, amit nem lehet. Szénsavasat se iszok, tejből csak laktózmentest, viszont sok gyümölcslevet, abból is a lightot, édesítővel.

Ahham. Itt azért felcsillant egy apró reménysugár: azt már régóta tudtam, hogy az édesítő okozhat hasmenést, egyéb hasi panaszokat. De nekem nem volt. Nekem.

A gugli a barátom, gyorsan rákerestem, hogy átkerülhet-e az édesítő az anyatejbe. Nos, át bizony. Azzal a lendülettel lemondtam a gyümölcsléről (legalábbis erről a változatról). Délutánra már érezhető volt a változás, és éjjel pedig pontosan annyiszor kelt, ahányszor ilyen idősen elvárható, a következő pár napban pedig végre kialudtuk magunkat. Mindketten.

Előre le szeretném szögezni, hogy a poszt célja nem a vádaskodás, hanem a figyelemfelhívás.

Időpontot szerettem volna kérni telefonon a harmadik trimeszteres vérvételhez, hát tárcsáztam a fóti SZTK telefonszámát. Ezt sem először, már múlt héten is tettem rá kísérletet, mert tudtam, hogy nem holnaputánra fog szólni az időpont, de három hívásból egy sem volt sikeres, így elnapoltam a dolgot, nem volt még sietős, a 33. héten jártam.

Ma újból kísérletet tettem, negyedjére sikerült is elérni az asszisztens hölgyet, aki állt rendelkezésemre, máris ad egy időpontot, mondjuk április 24-re. Jó lesz?

Hát nem, nem lesz jó. Először is, az még húsz nap, hunyorítva három hét. Másrészt 21-én megyek orvoshoz, aki várja a friss, ropogós leletet.

Itt egy kis eszmefuttatás következett a hölgytől, hogy igenis nekem tudnom kellett volna, hogy ITT hosszú a lista a vérvételi laborba, a harmadik trimeszterben nyilván nem ért váratlanul, hogy laborba kell mennem és hogy oda időpont kell.

Ekkor azért bennem is felmerült egy s más, és elmeséltem a hölgynek a tapasztalataimat, amik mindeddig pozitívak voltak. Például, hogy előző lakhelyünkön, innen 15 km-re, a fővárosban időpont nélkül leveszik a vért és az eredmény, vizsgálattól függően, akár már aznap délután négy órától rendelkezésre áll. A célintézményben ez maximum délután egy óráig lehetséges (igaz, van egy fél óra reggel hét és fél nyolc között, amikor szintén van leletkiadás), de ha valaki dolgozik, ez elég kevés vigasz. Másrészt a múlt héten szintén időpontot kellett kérnem CTG vizsgálatra a kórházba, ahol szülni fogok. Kicsit aggódtam is, mert csütörtökön szerettem volna hétfői időpontot, de láss csodát, kaptam. Elsőre. Könyörgés és kioktatás nélkül. Pedig oda sem manikűröztetni járnak a hölgyek.

Beszélgetésünk végül azzal zártuk, hogy IDE, ha a fene fenét eszik is, akkor se lesz időpontom hamarabb, beszéljek meg az orvossal egy későbbi dátumot (meg a gyerekkel, hogy ha lehet eszébe se jusson 38. hétre születni).

Miután a vérnyomásom visszatért az optimális tartományba megkerestem az otthoni vérvétel elérhetőségét. Pénteken már túl is vagyunk rajta.

Mielőtt az ember gyermeket vállal, van egy határozott elképzelése arról, mit hogyan fog csinálni. Én biztos voltam benne, hogy nem fogok smink nélkül, kócosan, melegítőben kódorogni. Egy sminket feldobni tíz perc, felöltözni sem sokkal több, a celebek is mind képesek rá, nekem is menni fog, nem? Hát nem. Vagy legalábbis nem mindig.

Terhesen, főleg a vége felé alig vártam, hogy újra „rendes” ruhában járjak. Minden, mindenhol szorít, bevág, a harisnya lepöndörödik, a felső felcsúszik és a cipőválasztást is alaposan meg kell fontolni. Aztán megszületik a baba és eleinte a fáradtságtól, illetve a fájdalomtól még mindig kénytelen voltam mellőzni a csinosabb darabokat. Emlékszem, mikor belövellt a tejem megdöbbenve nézegettem a megváltozott méreteim a tükörben: 75B-ről indultam és 90C lett a vége. Sajnos, annyira fájt, hogy csak a sportmelltartó volt, ami kényelmesnek bizonyult, plusz még sokáig át kellett gondolnom, hogy mit veszek föl, mert hónapokig kontrollálatlanul megindult a tej, ha elérzékenyültem. Egyszer még az ajándékba kapott szobarózsa gondozása közben is.

A kisbaba sem az a patyolat műfaj, bár ezt nem is várja el tőlük senki. A foltok típusai nagyjából időrendben: büfi, kaki, pisi, püré. Elképesztő mennyiségben. Mikor pakolásztam össze a babaszobát, rácsodálkoztam, hogy minek ennyi kis body, nadrág, a felét nem fogjuk elővenni. Mint kiderült valóban szükség van rájuk. De az első fél évben egy nap egyszer nekem is át kellett öltözni, ha szerencsém volt nem tetőtől talpig. Egy ideje a fiam nem tolerálja a fekve pelusozást, így az öltözéshez ölbe veszem. Ennek egyenes következménye, hogy popsikrémes lesz a nadrágom. Viszont legalább biztos lehetek benne, hogy jó minőségű a krém, mert alig akar kijönni a folt.

Akkor mégis mit tehet a fáradt és kócos anya? Először is, a legjobb, ha pihen (tudom, könnyű azt mondani, de előbb utóbb lesz olyan is). Az alvást a legjobb, legdrágább kencék sem pótolhatják és hiába veszünk fel csinos ruhát, ha menet közben majd elalszunk. Nem leszünk mások, csak jól öltözött zombik.

Ha már túljutottunk a nehezén, és nem a létfenntartás a cél, akkor itt van pár módszer, ami az elmúlt két évben nálam bevált:

-Az arcpakolást rendszeresen összekötöm a mosogatással. Mielőtt neki látok, felteszek egyet: a hatóidő pont az a tíz, tizenöt perc, amíg én is végzek a mosatlannal. Kellemeset a hasznossal.
-A manikűrt úgy oldom meg, hogy ha van fél órám, akkor felkenem a lakkot és ha épp túlteng bennem az energia, akkor lépcsőzőgépezek, ha annyira nem, akkor leülök olvasgatni, vagy megnézek egy részt a kedvenc sorozatomból.

-Nagyon megszerettem a „tasakos” hajszínezőket. Ezek általában peroxid és ammónia mentesek, így kismamaként is bátran használom őket. Visszaadják a haj színét és ragyogását és egy közepes lenövést is el lehet velük takarni.

-Szőrtelenítésből pedig egyértelműen a tartós vált be. Sokkal egyszerűbb egy hónapban egyszer időt szakítani rá, mint két-három naponta szemezni a borostával.

De ami a legfontosabb: soha ne kényszerből, megfelelni akarásból cselekedjünk. A babának és a mamának is lehet rossz napja, ne ilyenkor próbáljuk ki a tízlépéses arctisztítást, vagy a legújabb frizuradivatot. Ilyenkor bőven elég a farmer-póló és a jól megszokott copf, majd ragyogunk ha elvonultak a felhők és újra kisüt a nap.

„A hülyék olyanok, mint a kilométerkő: minél messzebbre mész, annál többel találkozol.”

A várandósság alapvetően csodálatos dolog, ám rengeteg kérdés, kétely is felmerül az emberben, főleg ha az első babáját várja. Erre tud rátenni még egy (két, sok) lapáttal azon emberek tömkelege, akik általában jó szándékból, vagy puszta közléskényszerből megosztanak veled olyan dolgokat, amikről hallani sem akartál, vagy olyan alaposan kikérdeznek, mint az orvosod.

A rossz (bunkó) kérdések alfája és omegája: Mikor jön a baba? Az hogy egy pár mikor vállal gyermeket, a legszentebb magánügyük. Annak, hogy miért nincs, rengeteg oka lehet: anyagi, egészségügyi, vagy csak szimplán jó nekik úgy, ahogy vannak, kettecskén. A válasz nem tartozik sem a bolti eladóra, sem a szomszéd nénire, de még a rokonságra sem. Ha valaki megtisztel vele, és ennyire beavat az életébe, örülj neki, de ha nem akar róla beszélni, arra nyilván jó oka van.

Viszont, ha a pár úgy dönt, hogy szabad az út a gólyának, előbb vagy utóbb kopogtatni is fog. Ott a két csík, hurrá, mérhetetlen boldogság, álmodozás és számolgatás. Melyik lehetett a jeles alkalom, amikor fogant, hanyadik hétben vagy, mikor érkezik. Én azt is kiszámoltam, milyen jegyű lesz, de ez nyilván egyénfüggő.

Az első trimeszterben relatíve könnyebb dolgom volt, jó eséllyel csak az tud a babáról, akinek elmondtam. Ami kapásból mindenkinek beugrik a terhesség tüneteiről, az a hányás. Nos, nekem szerencsém volt, megúsztam egy gyakori, erős émelygéssel, viszont mindkétszer olyan fáradt voltam, hogy álló helyemben el bírtam volna aludni. Amikor ezt megemlítettem valakinek válaszul az ártatlannak látszó „Hogy vagy?” kérdésére, átment szakorvosba és elkezdte sorolni, hogy szerinte mit kéne rá szednem. Mikor mondtam, hogy, köszönöm, de az orvosom megfelelően ellát, csak egy legyintés volt a válasz és fújta tovább a mondandóját.
Szintén tipikus tünet a kívánósság, ami nagyjából elkerült. Valamivel több édeset ettem, mint szoktam, de ennyi. Viszont egy héten többször kijártam reggelente a közeli piacra bevásárolni, és mint oly sokan mások, én is szeretem reggelire a friss pékárút. A pékségben dolgozott egy eladó, akinek mondtam, hogy babát várok és ezután akárhányszor vásároltam nála, azt kérdezte az aktuális péksütire:”Megkívántad?”. Ehhez félrefordította a fejét, sajnálkozva nézett rám, mintha egészséges, felnőtt emberből átvedlettem volna vad ösztönlénnyé, aki lángosostól tepertősig járja a placcot és felzabál mindent, ami a keze ügyébe kerül.

A második trimeszterben, túl a kritikus tizenkét héten egyre több embernek újságoltam el a jó hírt és megvettem az első pici babaruhát. Mikor megmutattam egy babonás barátnőmnek, jól elkeserített, mondta, hogy korai volt ez még, bőven ráértem volna a hetedik hónapig, hiszen annyi minden történhet még addig. Köszi, pont ezt szerettem volna hallani.
Ennek az időszaknak a velejárója a gyomorégés. Nos igen, végre elmúlt a hányinger, émelygés, volt pár jó hetem és most ez. Alapvetően nem volt vészes, csak nem bírtam egyszerre sokat enni. Viszont ha valahova vendégségbe mentünk, feszt kínáltak, tukmálták az ételt („Kettő helyett kell enni.” Persze, és a bácsi ki helyett eszik?) és az istennek se értették meg, hogy nem kérek. Amatőr próbálkozásként megemlítettem a problémám, felajánlották, hogy vegyek be rá gyógyszert. Mikor azt válaszoltam, hogy nem szeretnék terhesen gyógyszert szedni, főleg olyat, amire nincs szükségem és nem az orvosom adta, láttam rajtuk, hogy vérig sértődtek.

Szintén ez az az időszak, amikor már idegenek számára is kezd nyilvánvalóvá válni, hogy nem csak jól bevacsoráztál, hanem bővül a család. Ezzel bevonzod az életedbe a tippelőket, akik ránézésre megmondják, hogy kisfiút, vagy kislányt vársz. Holtbiztosan. Akkor is, ha az ultrahang mást mutat. Illetve kezdetét veszi az a szép időszak, amikor akár vadidegenek is elmesélik, hogy ők hogy voltak terhesen. Engem egy háztömb szomszédom kapott el egyszer és mesélte el, hogy neki az első gyereke után ikrei lettek volna, de elnyomtak valami ideget és ha nem veteti el őket, lebénul. A másik véglet, amikor valaki megérdeklődi, hogy hogy bírod az állapotodat és erre te (szerencsére) azt tudod válaszolni, hogy minden rendben, nem visel meg a dolog. Erre a másik fél helyeslően bólogat, majd negyed órán át ecseteli, hogy a terhesség nem betegség és különben is, a mai nők, anyák már fele olyan kemények sincsenek, mint az ő generációja.

A harmadik trimeszter előhozza a tapizókat. Nekem nem volt hozzájuk szerencsém, de más anyukák bizony panaszkodtak erre a valóban nem túl udvarias gesztusra. Ahhoz, hogy engem elkerült a jelenség, hozzájárul az, hogy sokáig nem volt nagy pocakom (a kép október közepén készült, szinte napra pontosan három hónappal azelőtt, hogy megszületett volna a kisfiam), nagykabátban meg nem volt feltűnő. Illetve van egy olyan tekintetem, ami elég gyorsan a helyes irányba tereli azt, akire nézek. A pocak mérete egyébként szintén az idegenek, látásból ismerősök egyik kedves témája. Engem ugye azzal szórakoztattak, hogy: „Nahát, pedig milyen kicsi a pocakod”. A frappáns válaszom erre az volt, hogy igen, de én már megnőttem, a baba pedig pont akkora, amekkorának neki lennie kell. Volt, aki vette a lapot és volt, aki nem. A tippelők pedig egy új témakörrel gazdagodnak: besaccolják, hogy meddig vagyunk még „egyben”. Mintha utána olcsóbb lenne a kenyér, vagy csak ez okozna álmatlan éjszakákat a Szamosi néninek, nem tudom.

Aztán, egyik napról a másikra tényleg eljön az idő, beindul a szülés. Mivel a fiam végig faros volt, illetve elég nagy súllyal született (Tescos négy kiló, 3950g), végig tudtuk, hogy császár lesz. Mi pont a kórházban voltunk, egy utolsó vizsgálaton azelőtt, hogy pár nap múlva befekszek. Sűrű nap volt a szülészeten, ketten is megszültek, míg én arra vártam, hogy a doktor úr mindent rendben talál, én pedig végre mehetek haza sült csirkét vacsorázni. A doktor úr mindent rendben talált, erősödő fájásokkal és kétujjnyira nyitott méhszájjal, úgyhogy keresztülhúzta a terveim és este fél kilencre megszületett a kisfiam. Szerencsére csak egy ismerős volt olyan tapintatlan, aki megjegyzést tett a császár miatt, remélve, hogy legközelebb én is átélhetem a természetes szülés csodáját (természetesen férfi volt az illető). Egyrészről én nagyon örülök neki, hogy nem kellett egy-másfél nap vajúdás után szaladni a műtőbe, hogy megmentsék az életünket, másrészt kíváncsi lennék az arcára, amikor mondjuk a fogorvosa egy gyökérkezelés előtt mesél neki a fájdalomcsillapító mihasznaságáról és győzködi, hogy ne gyerekeskedjen, mások is kibírták már.

Nemrég olvastam az interneten, hogy a cigarettás dobozokban az eddigi tizenkilenc szál helyett újra húsz darab lesz majd. Ez önmagában lehet jó hír, rossz hír, vagy semleges, de a hír alatti komment cunami felkeltette a figyelmemet.

Korra, nemre, társadalmi pozícióra való tekintet nélkül folyt a fröcsögés: Tiltsuk be a dohányzást (büdös, káros, drága, bezzeg segélyből futja rá)! Tiltsuk be az alkoholt (ez is büdös, káros, drága, bezzeg erre is futja)! Akkor tiltsuk be az energiaitalt is!

Bevallom eddig jutottam az olvasásban és bezártam az oldalt, de adnék még pár tippet: tiltsuk be a cukrot, az édesítőt, a sót, a tartósítót, a műtrágyát, a vegyszerezett élelmiszert, a gén módosítottat, a külföldit. Így szmogriadó után nem sokkal: tiltsuk be a dízelautókat, a fafűfést, aki meg szeméttel fűt, annak az említését is be kéne tiltani. Tiltsuk a szoláriumot, a közösségi médiát, a horror filmeket, a videó játékokat. Ha kihagytam volna valamit, akkor azt kérném kommentben leírni.

Mindeközben nekem úgy tűnik, hogy egyetlenegy dolog hiányzik: a kulturált egymás mellett élés. Az, hogy ha valami problémát okoz, személyesen nekem, nem a pandáknak, nem az esőerdőnek, nem az inuitoknak, akkor azt megemlítem úgy, hogy a másikat se sértsem meg és erre ő is úgy válaszol, hogy átgondolja, hogyan teljesítheti a kérésem a saját érdekei minél kisebb csorbulása mellett és nem kezd csípőből családfakutatásba.

Ne felejtsük el tehát: az udvariasság ingyen van, egyáltalán nem káros és a jó közérzet mellett sokat tehetünk vele, elsősorban saját magunkért.