Zalán 2015 januárjában császárral született farfekvés miatt. Kolosról elég hamar kiderült, hogy befordult, és ezen a pozíción a későbbiekben sem változtatott. Megkérdeztem az orvosomat, hogy őt megpróbálhatom-e természetes úton megszülni. A doki teljesen pozitívan állt a dologhoz, azt mondta fiatal vagyok, az alkatom is engedi, elég idő eltelt a két baba között, hajrá.

Május nyolcadikára voltam kiírva, de mivel a bátyus is a 38. héten bújt ki, tudtam, hogy ebből bizony április vége lesz. Már 22.-től figyelgettem a jóslókat, már ha lettek volna. A pocakom szép nagy volt, egyre lejjebb állt, de ennyi. Mondtam a Kedvesnek, hogy a 27.-e az olyan szép nap, nekem nagyon szimpatikus. Mindannyian páratlan napon születtünk, én 09.09.-én, a 27 meg ugye 3x9, milyen jó lenne, ha akkor születne a baba. Na, ebbe szegény párom annyira beleélte magát, hogy aznap elég gyakran felhívott, hogy kell-e már hazainduljon, van már valami történés? De persze semmi nem volt, azon kívül, hogy az örökmozgó kétévesünk extra tempót diktált aznap, amit már nagyon nehezen követtem. Este elég későn is aludt el (azt a viccet ti is ismeritek, hogy a fáradt gyerek hamarabb elaszik, ugye?), én pedig engedélyeztem magamnak egy habfürdőt, mondván ki tudja, mikor jutok hozzá legközelebb. És tényleg.

Hajnali öt óra után nem sokkal felébredt Zalán és átbújt a mi ágyunkba. Alig akart szegény visszaaludni, nagy nehezen negyed hétre sikerült visszacsalogatni az álommanót. Örültem, hogy alhatok még egy kicsit, mert ez az öt és fél óra elég sovány vigasz, nyújtóztam egyet, és akkor… hopp. Elöntött a melegség. Először tényleg végiggondoltam, hogy akkor vajon én most bepisiltem? De mivel hiába szorítottam rá, hamar kiderült, hogy ez bizony magzatvíz, kezdődik a buli. Összekaptam magam amennyire tudtam és pingvinben kitotyogtam a fürdőbe egy kicsit tisztálkodni. Ahogy ezen túl voltam telefonáltam a Kedvesnek, hogy a gyerek így péntekre összehozta neki a hosszú hétvégét, ma már nem kell menjen dolgozni. Míg hazaért megpróbáltam rávenni Zalánt, hogy reggelizzen, de tekintve, hogy nem olyan rég aludt vissza, így inkább csak ordított szegény, nem értve, hogy egy órája még alvásra próbáltam rávenni, most meg az Istennek se hagyom.

Reggel nyolc körül sikerült elindulnunk, természetesen a legnagyobb forgalomban, de így is viszonylag hamar beértünk a kórházba, a Kedves pedig vitte tovább Zalánt a nagymamához. A kórházban először felvették az adataim, majd a CTG után mondta a nővérke, hogy akkor esetleg mehetnénk piperészkedni (borotva, beöntés). De ekkor egy orvos elkapott, hogy ha már itt vagyunk én is meg ő is, akkor megvizsgálna. Mikor mondta, hogy még csak egy ujjnyira tágultam, eléggé elkeseredtem, mert elfolyt magzatvízzel nem nagyon hagynak majd sokáig próbálkozni. Azt beszéltük, hogy várunk délig, ha addig sem erősödnek, akkor átbeszéljük a dolgokat. Megkönnyebbültem. A nővérke elnézést kért, hogy várnom kellett a közös fürdőszobai szeánszra, mondtam semmi gond, ezt a napot erre szánom. Miután túlestünk a kötelezőn kaptam egy szép tágas szülőszobát, bordásfallal, meg CTG-vel, ami elég sokszor volt rajtam. Ekkor felhívtam a Kedvest, hogy merre jár, mondta, hogy mindjárt beér, mert Zazus nem maradt meg a nagymamával, vissza kellett érte menjen. Ekkor azért aggódtunk rendesen, hiszen hirtelen nem tudtuk, kit is kérhetnénk meg, hogy vigyázzon rá, a szülőszobára pedig nyilván nem hozhatjuk be. De ahol a szükség, ott a segítség: legjobb barátnőm aznap délelőtt pont ráért, így felváltva vigyáztak párommal Zazusra a folyosón, és tartották bennem a lelket a szülőszobán. Minden orvos és szülésznő nagyon kedves volt, egy egész délelőtti műszak szorított, hogy jöjjenek már azok a fájások. Mert hogy még mindig nyomuk sem volt és eljött a dél.

Ekkor azt beszéltük, hogy kapok egy nagyon minimális oxitocint. Külön felhívták a figyelmem, hogy nem kaphatok mellé fájdalomcsillapítót, mert ha ne adj Isten elkezdene szétnyílni a császárheg, akkor még időben tudjak szólni. Viszont lutri, hogy mennyire erősödnek a fájások, van akire nem hat, van, aki a falat kaparja ilyen kis adagtól is. Nem bántam, így fél egy körül rá is kötöttek, illetve kaptam antibiotikumot, mert már több, mint hat órája elfolyt a magzatvíz. Közben Zalánt az apja hazavitte ebédelni és aludni. Délutánra sikerült elérni a bébiszittert, aki rá is ért, így a Kedves végre fél háromtól végig velem lehetett bent a szülőszobán. A fájások kezdtek erősödni, bizakodtunk, hátha összejön. Közben kaptam labdát, hogy azon vajúdjak. Nagyon klassz volt, tényleg segített a fájások alatt, aki teheti, ne hagyja ki. Közben sikerült elérni a fogadott orvosom. Szegeden volt konferencián, de elindult hozzánk, pár óra és itt lesz, addigra kiderül, mennyit hatott az oxi. Fél öt felé be is futott a dokim, de már levettek az oxiról, mert szóltam, hogy érzem a korábbi heget fájások között is, illetve ekkor már pár alkalommal a kicsi szívhangja is 100 alá esett. Igaz, nem sok időre, de már ő is fáradt, hiszen már tíz órája vajúdtam. Megbeszéltük, hogy ez eddig tartott, megint császár lesz, ez mindkettőnk érdeke. Ekkor azért láttam a Kedves arcán a megkönnyebbülést, mert látta rajtam, hogy amikor fáj, akkor azért nagyon fáj (túl voltunk azon, hogy elpihegem, már a kapaszkodva káromkodósoknál tartottam), és nehéz volt neki a tehetetlenség, illetve hogy szenvedni lát. Azért a doki egy fájás alatt megkérdezte, hogy megszereztem-e az áhított szülésélményt, mondtam, hogy azt kimaxoltuk rendesen.

Engem szép lassan elkezdtem előkészíteni a műtétre. Ráértünk, nálam még nem volt annyira vészes a helyzet, viszont a szomszéd szobában egy kismama vajúdott és a végére elfogyott az ereje, nem lehetett tudni, hogy szükség lesz-e a műtőre sürgősen. Aztán eljött az én időm, bebugyolálták a lábam, bevittek a műtőbe és elérzéstelenítettek. Mindenki nagyon profi volt, az egészből semmit nem éreztem, az aneszteziológus pedig folyton beszéltetett, addig se arra figyelek, ő mit csinál a hátam mögött, így még kevésbe tűnt fel a dolog. Aztán elkezdődött a műtét, jött a jól ismert húzom-vonom érzés és este hat után tíz perccel megszületett Kolos. Mondanám, hogy olyan szép volt, amilyennek megálmodtam, de annyira nem mutatta magát ultrahangon, hogy rémálmok gyötörtek: egyszer úgy nézett ki, mint Szmeagol, egyszer pedig néger volt. Szóval végre ott volt a valóságban tökéletes kisfiam, megpusziltam és már vitték is apához szőrkontaktra. Közben befutottak a méretek: 3640 gramm és 56 centi. Az utómunkálatok alatt, míg összevarrtak bekapcsolták a rádiót és ekkor felcsendült a KFT jól ismert slágere: az Afrika.